A németekrõl

Minden népre, nemzetre vonatkozóan fel lehet tenni a kérdést, hogy milyenek is õk, milyen az olasz, az angol, a román, vagy éppen a magyar, de ugyanez a kérdés valahogy másképpen szól, más a jelentése, jelentõsége a németek esetében. Ezredéves történelmük mindössze 12 éve adja a viszonyítási alapot, megkerülhetetlenül, ez minõsít, magyaráz meg mindent visszamenõleg a történelmükben, vagy legalábbis helyezi a hangsúlyokat erre, vagy arra. Természetesen végsõ soron Elias is azt próbálja megérteni, miként lehet az, hogy ez a kultúrnép, éppen ez hozta önmagára és az emberiségre Hitlert és a „Hitlerájt”, hogy a német történelmi fejlõdés sajátos elemei hogyan alakíthatták ki azt az embertípust, amellyel aztán ezt a borzalmat meg lehetett csinálni, ill. csináltatni. Mély elemzését adja német államfejlõdés problémáinak, a német polgárság és nemesség sajátos viszonyának és szerepének, a németek és szomszédai, ill. riválisai kapcsolatának, de nemcsak a múltat elemzi, hanem a jelent is, ami persze már múlt, hiszen a tanulmányok 60 és 85 között íródtak, elemzi pl. a terrorizmust is, amely akkoriban a legnagyobb társadalmi probléma volt az NSZK-ban.

A könyvbõl most csak egyetlen részt emelek ki, ami azt hiszem, nagyon jellemzõ Elias szemléletmódjára, vagyis hogy olyan apróságoknak is nagy figyelmet szentel, mint pl. a párbajozás, a párbajképesség. 70 oldalon át foglalkozik ezzel, és a végére meggyõzi az olvasóját, hogy ez bizony nem is olyan jelentéktelen kérdés. A párbajképesség a jobb körökhöz való tartozást jelentette a németeknél és egy nagyon agresszív, a konfliktusokat erõvel megoldó ritualizált magatartásmintát, amelyet nem utolsósorban az egyenruhás, brutálisan verekedõ, szigorúan hierarchizált, ivó és tivornyázó diákegyesületek, diáktestületek ápoltak, közvetítettek és tettek általános érvényûvé a bismarcki, egységes Németországban is. A diákok állandóan verekedtek, levágták egymás fülét, orrát és a sebek a bátorság látható jelei voltak, s aki nem verekedett megfelelõen, azt kitaszították az egyletbõl. Mellesleg a párbajozást hiába tiltották, ha 1856-ban maga a berlini rendõrfõnök is bárbajozott- és bele is halt. Elias ezt írja: A párviadalon edzett embernek a társadalom által felerõsített harci impulzusai féken tartásához a társadalom támogatására van szüksége, világos alá- és fölérendeltségi viszonyokra, a parancsolás és engedelmeskedés hierarchiájára. Az így kialakított emberi habitusból hiányzott az együttérzés. Aki gyengének mutatkozott, nem számított. Alapjában véve arra nevelték ezeket az embereket, hogy keményen odacsapjanak, mihelyt úgy érezték, gyengébbel állnak szemben, és azonnal, egyértelmûen éreztessék a másikkal fölényüket és az illetõ alárendeltségét. Ezt elmulasztani gyengeségre vallott, márpedig a gyengeség megvetendõ tulajdonságnak számított.

A könyv nem ígér felhõtlen kikapcsolódást, de nagyon izgalmas és további kérdéseket vet fel az olvasóban. Pl. azt, hogy mit írna ma Elias a németekrõl, az újraegyesítés után. Amit õ már nem érhetett meg, mert 1989-ben meghalt.

Lukácsi Béla

source: Magyar Radio online; http://www.radio.hu/index.php/read/10693/hozottrovat/36